Ezt a fotót találtam:I give you my heart. Angela Lergo - a fotó készítője. Beindított pár gondolatot.
Továbbra sem tudok angolul, itt is "csak" az ÉRZÉS vezetett.
A fordítóprogram a segítőm, amikor az angolnyelv-ÉRZÉSeimet le akarom ellenőrizni.
Úgy tűnik újra jól ráéreztem. A nyersfordítás:"adok neked a szívem ".
Emlékszem, amikor 2010-ben többször is azt mondtam, hogy úgy érzem elérkeztem az "utolsó" félelmemhez: attól félek, hogy minden álmom valóra válik. Ez volt az a félelem, ami újra és újra elválasztott az Örömtől. Abszúrd neeenm? Ettől félni, hogy az álmaim valóra válnak? Ohhh! Észrevétlenül választottam újra meg újra a megszokott örömtelent, a közvetlen vagy közvetett bántást, és sajnos sokszor magam váltam öntudatlan vagy szándékos bántalmazóvá. Amikor a lelki vezetőm ebben elkezdett terelni, még nem sejtettem mi vár rám. Nélküle nem tudnék itt lenni, ilyen csupaszon vállalni a szavaim, tettim, érzéseim. És ebből a félelemből egy teljesen új élet születt.
Persze ez így nagyon leegyszerűsített kijelentés. Elkezdődött a megvalósulása, az örömteli életemnek, csak előtte volt "pár" dolog, amit ki kellett takarítani fejemből, a testemből, az életemből, hogy el tudjam fogadni a legjobb jót. A naplóim lapjain olvasom, hogy minden sejtemben, csontomban és szövetemben kértem, hogy legyen jelen az örömteli és felszabadult élet. Megtörtént és a folyamat nem állt meg. Elég látványos átalakításon, átalakuláson mentem keresztül, megyek azóta is nap, mint nap, az életem minden terültén. Fizikailag, testileg-lelkileg és szellemileg egyaránt.
Aztán egy nagy ugrással az időben, egy testi-lelki nagytakarítás utáni élmény villant be.
A minap egy filmet néztem lánykámmal és már előtte is ott tolultak bennem a könnyek. Ismerem ezt a működést, ilyenkor tekereg bennem valami gondolat, csak még nem tudtam, hogy mi az, és minél jobban ki akarom találni, annál görcsösebbé válok, és nő a feszkó az erekben és a fejemben. Hagytam. Az <<Út a vadonba >> c. film kellő mértékben feltupírozta a belső sírásomat és migrén formájában klasszul meg is telepedett rajtam. Ilyenkor szinte alig látok, de nagyon kíváncsi voltam a filmbéli történet végére. Jött is megrendítő és felszabadító vég. Aki nem látta a filmet nem lövöm le a "poént". Nézzétek meg! És belőlem orkán erővel tört ki a zokogás, szegény családom riadalmára.
Utólag visszatekintve érdekes volt "figyelnem" az érzéseket, amiket elengedtem sírás közben, mintha egy buborékba kerültem volna, olyan volt ez az állapot. Úgy érzékeltem mindent, mint egy moziban. Néztem a betegségem, a gyógyulásom idejéből a felbukkanó képeket. Egyszerre zokogtam és nevettem, közben magamban hálálkodtam. Egyszerre éreztem a család fájdalmát és félelmét, amit átéltek a gyógyulásom közben.Éreztem a magamét is, és azt a békességet, ami jellemzően bennem volt végig. És ezek az emlékek is elhárultak, mint akadályok a beteljesült életem útjából. Hallottam a lányom és a fiam, de nem tudtam válaszolni nekik. No most minden kibuggyant. Kívülről azt hitték, hogy nagyon nevetek, aztán hallottam, ahogy mondja a lányom: "Nem nevet, sír. Anyaaa, mi van?" Amikor végre abba maradt a zokogás, elmondtam a gyerekeimnek, hogy átéltem a fájdalmakatt, amiket okoztam öntudatlanul a betegségemmel. Nagyon jó érzés volt megkönnyebülni ettől is.
A szeretet, az fájhat? Ez így önmagában sok félreértelmezésre adhat okot. Nem kerestem ezt a fájdalmat, csupán megengedtem, hagytam, hogy végigsöpörjön és nem dagonyáztam benne. A gyógyulásomban is fontos volt, hogy a fájdalmat nem tagadtam. Ezt merni megengedni a lelki vezetőm nélkül nem tudtam volna. Naponta adok hálát azért, mert érzem, hogy mennyivel könnyebb az értelmezések helyett csendesen lenni, és az értelmeket a történésekben később észrevenni. Megélni nem ilyen egyszerű, mint ide leírni. Van, hogy megijedek. Félek is, de azt döntöttem, hogy a szívemet nem hagyom becsukódni. Sőt! Becsukom a szemem és a szám, és igyekszem lelassulni. Elhalkulni. :) Én, hihihi-hahahah! Elhalkulni úgy, hogy közben a természetem ne nyomorítsam bele, és megmaradjak, aki valójában vagyok. Ezek vezetnek Istenhez. "Atyám, te milyennek álmodtál meg engem? Hogyan éljek Veled, csakis Veled összhangban?" Mert akkor az emberekkel is összehangolódhatok. A fájdalomba merülést, a félelmen keresztül menni együtt könnyebb. Sőt! Nem javaslom egyedül maradni ilyenkor.
Vége a csiki-csukinak. Ez egyedül nem megy.
Amikor a rémület odavicsorít, a csukott szemem és szám mögött olyan mély és átható a derű, a mosoly és a nevetés, ami minden félelmet láthatatlanra ölel. Egyszerre tudni, beismerni megengedni, hogy félek és mellette a teljes biztonságot érezni, értelemmel lehetetlen felfogni. Merek félni. Elég hülye mondat ugye? Pedig ez a fő immunerősítőm. Sokat bántottam magam, szóval helyette az örömteli, szabad életet választom. Nem egyedül, hanem együtt. Ahogy nálam bölcsebbek elmondták már, hogy a béke velem kezdődik és bennem van, ezt kívánom árasztani magamból. Így hátralévő életemben merek a beteljesült életem szerint élni. Pedig fogalmam sincs milyen az. Mindenhol és mindenkor. A magam által elképzeltet pedig átadom Neked Jóistenem. Bocsáss meg, hogy ilyen hosszú ideig tartogattam. A formáját is Rád bízom, mert tudom, hogy a legjobb kezekben vagyok. Ahogyan az elmúlt években átformáltál kívül-belül, semmi kétségem. Istenem! A Te Akaratod teljesüljön, ne az enyém.
Édes Kincsek!
Merjetek, féljetek, ahogy az életben, a sor(s)mintában következik. Nem a másik ellen, hanem együtt és egymásért.
És közben csendesen kérjetek.
Adatik! Több, szebb, örömtelibb, amilyenre a legképesztőbb álmunkban sem merünk gondolni.
A saját erőnk véges, de a Jóisten sosem felejtkezeik meg rólunk. Nyitott szívvel,csendes elmével és tart karokkal fogadom a megoldásait, ajándékait.
Szépséges, nyugalmas örömteli és szeretetteljes életet kívánik mindenkinek.
Kérjetek!
Együtt minden könnyebb.
Adatik!
Ui: Ha olykor a körülmények elterelnék a figyelmeteket, csak nézzetek szét a belső házatok tájékán és tegyetek csendben rendet. A szobátokban, a szekrényekben, a fiókokban, és leginkább a szívetekben.
*****
Legyen békés karácsonyunk.
Egészségben, örömben gazdagon.
Áldás
