Nyíltan lenni...

Erre bukkantam. 2013. május 17-én jegyeztem fel. Nyílt napok, nyílt lapok, nyílt szívek, nyílt szavak.

Íme:

Ez is lehetne a mottója a következő írásaimnak. Mindig örömmel üdvözlöm, ha bármelyikőtök megosztja a bensőjéből áradó örömöt, akár nehézséget, félelmet Köszönöm. Erőt és bátorságot merítek a mások nyitottságából, és közösen könnyebb áthaladni a felhősebb napokon.

A Pünkösdi készülődés közben újra feltörtek bennem azok az érzések, amiket azok iránt a Szentek iránt érzek egy ideje, akik anno úgy érezték, hogy az életüket áldozzák azért, hogy a hitükhöz, eszméjükhöz való tartozásukat kifejezzék. Az áldozatiságnak egy teljesen más arcáról tesznek tanúbizonyságot. Az életüket odaadni játszma mentesen, szívből, ez számomra nagy kihívás itt és most.

A gyógyulásomban Assisi Szent Ferenc történetével sokat "összefutottam". Sőt! Rendszeresen történt velem, hogy egy-egy eset után, amit megéltem, rákerestem "valami" belső inspirációtól vezetve, egy adott kifejezésre, majd döbbenten és csodálattal követhettem, hogy a napi tettek, hogyan csengenek össze, azzal, amit anno Ő (Szent Ferenc) tett. Na és utána folyamatos éberséget igényelt, hogy ne mossam össze magamban, és ne legyen belőlem "SzentFerenc-hasonmás", vagy bárki más, akiről olvastam. 

A mai "szentség", az én fordításomban az, hogy merek-e annak lenni, AMI vagyok. Azaz, amiben felszabadultan és jól érzem magam, úgy, hogy közben ne tiporjak el másokat, mint elefánt a porcelán boltban. Ehhez  az is számít szerintem, ha merek semmi sem lenni, ami nem én vagyok. Ahhoz, hogy ezt valóban meg tudjam különböztetni, szerencsére vannak segítőim, akik szeretettel kísérnek minden átalakulásomban. Olyanok, akikkel tudok a kétségeimről őszintén beszélni, és ők ítélkezés nélkül meg is hallgatnak, valamint képesek nekem kiutat mutatni. Ez az egyik legnagyobb ajándék nekem az élettől.

Nagy megkönnyebbülés hozott, amikor felismertem, hogy dönthetek: áldozatként kívánok élni vagy bizonyos dolgokat hajlandó vagyok feláldozni? 

Fel merem-e áldozni mind azt, amiről vagy akiről eddig azt hittem, hogy én vagyok?

Fel merem-e áldozni azokat a szokásokat, amik újra és újra szétfeszítenek?

Fel merem-e áldozni azokat a szavakat, elveket, eszközöket, mintákat, amelyek újra és újra megbántanak, vagy amelyekkel én bántok meg másokat?
Azt nem mondom, hogy ez könnyű, ám enélkül nem tudtam volna életben maradni, mert értelmetlen áldozata lettem volna a magam eszméinek, önigazolásaimnak.

És felismerem-e mindezeket? Rögtön villognak is a kérdések, hogy "jójójóóó! de, honnan tudom? jójóó! de, hogyan tegyem?" Mit-tudom-ééééééééééén! Ha-rám-hallgatsz-azt-chinálsz-amit-akarsz :) :) Fúúúúj, de utálják ezt a mondatom a barátaim :) :) :) meg is értem őket :) :) :) :) remélem, hogy csak a mondatot nem bírják :) :) :) Csendesen történt bennem az az elköteleződés, ami mentén igyekszem éberen és józanul cselekedni. Hmmm, igyekszem, nagyon. Minden nap. 

Ha az áldozatiságomhoz a félelmet, a haragot, vagy pl. a csalódottságot engedem tapadni, akkor a fájdalom is kísérő társként csatlakozik az úton. Ez sem baj, csak legfeljebb fáj, ami persze nem éppen kellemes, de a gyógyuláshoz elengedhetetlen. És jelez: ülj le, maradj csendbe. Ilyenkor nem látok tisztán, mert fáj. Törekszem arra is, hogy a lelkem "átsétáljon" arra az oldalra, akivel például épp csatázom, hogy képes legyek mellé ülni, beleérezni, az ő helyzetébe. Ez mindig segít, hogy felismerjem a helyemet, a dolgomat.

A mai "vértanúságot" abban látom, hogy minden eddigi elvet, ami mentén éltem, szóltam, alkottam, fel merem áldozni. A hullámzó érzelmeimet oda merem adni a csendes, szótlan ürességnek, amitől szinte retteg az elme. A sokat összegubódzó testemnek és lelkemnek mindig jól esik egy nagy nyújtózkodás. Hálás vagyok, hogy ezt megtehetem. Csak magamat feszítem keresztre, ahogy a csodák tanításának egyik leckéje által tudatosult bennem. Lesznek, vannak fájdalmak, és ez azért fontos nekem, mert azt üzeni, hogy ÉRZEK, és ez  jóóóó fájás :)

Örömteli érzések jártak át, amikor hosszú idő után újra tudtam és tudok jóízűen nyújtózkodni, egyedül felöltözni, a magam döntéséből újra lassan járni. Kezdetben fájt minden mozdulat. A hála azóta is minden reggel átjár és feltölt örömmel. Hiszen ÉRZEM, TESZEM, és tántorít6atlanul tudom, hogy a HOGYAN NEM AZ ÉN DÓGOM :) :) Nooo és megyek is, rendet rakok a holmijaim között, porszívózok egyet, és a többi :)

Kívánok mindenkinek örömteli nyílt napokat! 

Engedjétek, hogy a HÁLA kivasalja a gyűrődéseket az elmétekben, a testetekben és a lelketekben.  Jaaaaa! És minden "de" szócskával kezdődő gondolatot, mondatot odadobok a HÁLA asztalára, és hagyom, hogy tetteké váljanak. 

Persze VELETEK, NÉLKÜLETEK semmi sem történik :) :) :)

Köszönöm, hogy vagytok és ragyogtok!!!

Childikó