Mottó:“Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, nyisd szét a te szád és betöltöm azt!” (Zsolt 81,11)
Amióta A csodák tanításával foglalkozom a Biblia szövegei is közelebb került hozzám. Könnyebben használom a képeit, tanításait. Elébem kerülnek részletek, mint a mottóban olvas6ó is. A sivatagban körözés 40 évéről nekem kapásból az egóm által teremtett 40 évemben bolyongás ugrott be, amiből az autoimmun betegség hozott ki. Illetve azok a felismerések, amelyekre közben láttam rá. Lehet sokkal könnyedébben is változtatni. És egy másik epizódom is felsejlett az életemből, ahol megremegett az egóm által épített világom. "Szereted még szerelemmel apát?" Az akkor 7 éves lánykám kérdésére elakadt a szavam. A semmiből, váratlanul és megdöbbentően chilingelt a hangja. Éppen kézen fogva sétáltunk a városban, és nem tudtam megszólalni. Ahogy rá néztem a könnyeim mögül megkapta a válaszom. Mindig tudtam, hogy a gyerekeknek nem kell ott lenni, és mindent látni és hallani ahhoz, hogy tudják, mi is történik a szüleikkel, illetve bennünk.
Elkezdődött valami. Megrepedt egy olyan páncél rajtam, amit régóta hordtam. És a folyamat elindult. Mint a szülés, ami nem fordít6tó vissza, amikor a vajúdás szakasza megkezdődik. Pár hónappal később összekucorodva zokogtam a Blaha Lujza téri metró aluljáróban. Előtte nem sokkal jártunk a férjemmel egy ügyvédnél, hogy mondja el, hogyan kell válni. A beszélgetés után egyikünk jobbra a másikunk balra indult. Előttem volt az egész nap, hogy elfogadjam a helyzetet, mielőtt haza indultam. De milyen haza az, ahonnan tudod, hogy el fogsz jönni? Hogyan menjek haza, ha tudom, hogy egyszer csak elpakolok. Hová viszem a "szabad" életemet? Semmit nem tudtam, hogy hogyan, hogy mikor, de azt éreztem, hogy nem marad6ok tovább hazugságban.
Nem tudom magam tovább azzal ámítani, hogy minden rendben van. Mindenkit becsapnék. Mi volt a hazugság? Kívülről minden rendben volt, magam sem sejtettem, hogy gond lenne, de. És ott volt ez a fránya DE. Magamat mindig kihagytam a történetekből. Ahogy ez a felismerés felbukkant, többet nem tudtam úgy chinálni, mintha mi sem történt volna. "Szeretlek, hálás vagyok, büszke vagyok rád, DE nem tudok tovább együttélni veled". Azt hiszem, hogy ennél értelmetlenebb és felfog6atlanabb mondatot nem is lehet mondani. Az apró "DE"szócska olyan feneketlen mélységű szomorúságot, hamis örömöt, valótlan célokat tud eltorlaszolni, hogy amikor kitöröltem az "útból", minden érzés előtolult. Hiányok leginkább, amivel szinte kézenfogva jár a félelem. Az örömök nem tűntek el, de nem tudtak 1ensúlyban tartani tovább.
Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet. Egy ágyúgolyó méretű lyuk lett a mellkasomon, és minden levegő vételkor úgy éreztem megfulladok, vagy szétszakadok, olyan fájdalom hasított a "szívembe". 6almas üresség keletkezett bennem. Akkor még nem tudtam azt, hogy a Szentlélek minden űrt képes betölteni. Visszatekintve ez is a része volt annak, hogy a mostani életem élhessem. Nem fordultam a férjem ellen, sőt. Minden igyekezettel azon voltam, hogy ne hibáztassam. Magamat okoltam mindenért. Nem találtam a helyem. Mélységesen átéreztem azoknak a helyzetét, akik egy ilyen pillanatban azt mondták és mondják, hogy: maradok. Inkább minden maradjon úgy, ahogy eddig volt, csak ez a fájdalom szűnjön meg.
Ezek az élmények is jó "alapul" szolgáltak a későbbi autoimmun betegséghez. Erre is utólag láttam rá, hiszen ott vittek az érzések. És hagytam, hogy történjen. Mintha lá6atlanná váltam volna. Kerültem az embereket. "Belehaltam" a döntésembe. A testem nem, de lelkemnek az a része, ami azt tartotta fenn, hogy "minden-rendben-van" szükségszerűen, haldoklásba kezdett. Több, mint egy év volt, mire átfájtam magam ezen a szabadságba vezető szakaszon. Több, mint egy év önmarcangolás, belső vívódás tarkította az utam. Mindennap felkérdeztem magamtól, hogy tényleg ezt akarom-e. A válasz mindig az volt, hogy "nem ezt az állapotot akarom, nem a fájdalmat és szenvedést akarom", de éreztem, hogy nem tudok mást tenni. Éreztem, hogy a "felhők felett mindig kék az ég", és én odatartottam. Több, mint egy év telt el, mire tovább tudtam lépni. Nem visszataláltam, hanem valami új született meg bennem.
Ez a "köztes lét", minden lehetőséget felkínált, hogy visszaforduljak a megszokottba. Minden alkalommal, amikor este a mese olvasás után, az utolsó busszal eljöttem a gyerekektől, újra és újra ÉREZTEM, hogy marad6nék - mégis elindultam. Majd elváltunk. A személyes holmijaimmal jöttem el. Minden, amit értékes volt akkor a számomra, ott maradt. A legfőbb kincseim is: a gyerekeim is. Én lettem az ingázó szülő, mert a gyerekeket nem tettem ki annak a bizonytalanságnak, amibe indultam. Újra belehaltam. És közben öntudatlanul hálás voltam a "jó-sorsomért". Kölcsönös megegyezés nélkül, ezt a lépést nem tudtam volna megtenni. Így a gyerekek maradtak a saját szobájukban, apai elhelyezéssel, és az édesanyám minden héten több napot töltött náluk. Önszántából. Vitte a szíve. Elmond6atlan hála van bennem mindannyiójuk felé.
Mindenkinek nehéz volt, és nem tudtam semmi biztosat. Mindenkit kimozdítottam a megszokott világából a döntésemmel, aminek a "terhét" elviselni szintén nem volt könnyű. Ennek 17 éve. Azóta is hálás vagyok minden pillanatért, egyedül nem érhettem volna el a jelenlegi állapotot. Soxor mormoltam öntudatlanul a magam által fogalmazott imámat: "Teremtőm, Te ki családot teremtettél magként a földre, mintaként az emberiségnek, akaratod szerinti felelősségemben erősíts meg kérlek".
Aztán A csodák tanítása c. könyv gyakorlatai segítettek - és segítenek, hogy mindennap tudatosítsam, "lehetetlen két világot látni". Ahogy belül, úgy kívül is, körülöttem is. A beteg ágyban megszületett a döntésem: az örömtelire figyelek. Ennek az áldását tapasztalom nap, mint nap. Szabadon kapcsolódva - vagy nem kapcsolódva - másokhoz, a lát6ó és a lát6atlanhoz egyaránt.
Mindenkinek nehéz volt, és nem tudtam semmi biztosat. Mindenkit kimozdítottam a megszokott világából a döntésemmel, aminek a "terhét" elviselni szintén nem volt könnyű. Ennek 17 éve. Azóta is hálás vagyok minden pillanatért, egyedül nem érhettem volna el a jelenlegi állapotot. Soxor mormoltam öntudatlanul a magam által fogalmazott imámat: "Teremtőm, Te ki családot teremtettél magként a földre, mintaként az emberiségnek, akaratod szerinti felelősségemben erősíts meg kérlek".
Aztán A csodák tanítása c. könyv gyakorlatai segítettek - és segítenek, hogy mindennap tudatosítsam, "lehetetlen két világot látni". Ahogy belül, úgy kívül is, körülöttem is. A beteg ágyban megszületett a döntésem: az örömtelire figyelek. Ennek az áldását tapasztalom nap, mint nap. Szabadon kapcsolódva - vagy nem kapcsolódva - másokhoz, a lát6ó és a lát6atlanhoz egyaránt.
Emléxem az Önvalómra. Átadtam a Szentléleknek az életemet örömteli takarításra. Szándékom komoly: észreveszem a félelmet magamban, és többé nem hiszek benne. Minden lélegzetemmel minden kísértést, ami a félelem felé fordítaná a figyelmemet átadom az imáimmal az Égnek. Váljon fénnyé, szeretetté és bölcsességgé. A nyugalmat és az örömöt sugárzom. És ezt soha abba nem hagyom, amíg ebben a fizikai=kopogtat6ó világban teszem a dolgom. Minden helyzet egy lehetőség, hogy csoda születhessen bennem és körülöttem. Nyitott szívvel és elmével, békében és biztonságban élek. Tarts velem.
Örömteli életet kívánok és építek.
Az öröm legyen veletek!
Childikó
******
Aki örömmel és könnyedén álmodná újra az élete történetét, jöjjön el az Alföldi Alkotónapra, Törökszentmiklósra. Derüljön ki mi lakozik a szíved csücskében.
Részletes információ és a jelentkezéshez szükséges űrlap ebben az írásban talál6ó. Kattints át:
H a m a r o s a n t a l á l k o z u n k.
Szeretettel:
Childikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.