Eszköz vagyok...

A gyógyulásom segített abban is, hogy abbahagytam a halál utáni vágyakozásomat. Utólag tudatosult benne, hogy hányszor kértem magamban, hogy bárcsak ne kellene itt lennem. Mindig azt éreztem, hogy kilógok a sorból, nem vagyok ide való, és milyen jó is lenne hipp-hopp meghalni. Már 2 évesen, majdnem sikerült kiszáradnom. A temető volt a kedvenc "játszóterem". És ezek nekem természetesek voltak. Elég morbid. De szerencsére a valódi részem tudta: nem ezért jöttem, hogy csak úgy kiszálljak az első kanyarban. Egy önismereti csoportban már túl a 30. évemen, már túl a két gyermekem születésén, már túl a válásomon, éreztem meg, hogy nekem a halálban semmi félelmetes nincsen, viszont az élet roppant mód ijesztő. 

A minap újra láttam az Angyalok városa című filmet, és megint felnevettem, annál a résznél, amikor leugrik, és vérzik a keze, fájnak a csontjai, és örömmel tölti el, hogy ÉREZ. Mintha emlékeztetett volna arra, hogy milyen jó, hogy van testem. Ez motivált a mélyben engem is, bár erről szinte semmi tudomásom nem volt a fizikai szinten, és meghallottam bentről ezt a mondat: hogy "ÉRZED-TESZED, és majd utólag megérted". Ez a gondolat alapjaiban rajzolta újra az itt létemet, és konkrétan a testemet is. És rajzolás közben is ott duruzsol. Rábízom magam az érzésre, és hagyom, hogy képpé váljon a kezeim között.

Nem kérem...

Az az érzés fontos nekem, ami a tapasztalás közben bennem születik. Pl: Mi az, amit soha többet nem kívánok átélni, és mi az, amit örömmel ölelek magamhoz újra és újra. Persze, szokás mondani, hogy "soha-ne-mondd-hogy-soha", ám jómagam bátran használom, mert az ego irányítása helyett a Szentlélek felé kívánom fordítani teljesen a figyelmemet. Hálás vagyok a múlt tapasztalataiért, és szeretettel, sőt rendszeresen és tudatosan búcsút is veszek tőlük - akár pozitív, akár negatív élmény ért -, hogy legyen bennem hely azoknak a számára, amiről fogalmam sincs, mert még sosem éltem át. A csodák tanításának a gyakorlataival minden nap emlékezem a Határtalan Öröm jelenlétére az életemben. Illetve, hogy ebben a közegben fejlődjön és gazdagodjon az életem.

Az is előfordul, hogy azt meg tudom fogalmazni, hogy mit nem szeretnék már többet az életemben, de azt, hogy mit kérek helyette, még nem tudom. Ilyenkor azonnal kérem, hogy töltődjek fel feltétel nélküli szeretettel és álljon helyre bennem az isteni béke. Ez olyan helyzeteket hoz, amikből már választ6ok a saját igényem szerint. Nagyon soxor leírtam már, és nagyon soxor le fogom írni: "Az örömöt, a belső békét, a nyugalmat választom - minden körülmények között." A füzeteimben minden nap belekerül ennek a szándéknak valamilyen formája.

Mozdulok...

Vannak visszatérő témáim, ami nem meglepő, hiszen mindenkinek meg van az a "kottája", ami mentén éli a boldog életét. Egóm rémületében olykor kiöntené a "gyereket a fürdővízzel", de szerencsére a Lelkem már edzett, és ilyenkor elchitít. A nyugalomba fészkelem magam és figyelek és kérem, hogy érkezzen meg az új FORMA. Ma reggel, megint átjárt az öröm, hogy mozgok. Nincs olyan reggel, hogy ne adnék hálás azért, hogy kibújtam a betegágyból, és boldogságomban potyogtak a könnyeim. Még mielőtt lelépek az ágyam mellé, átmozgatom a testem, és finoman felébresztem. Csajági féle "jógás" tekergetések. Feszítések, lazítások, nyújtózkodás és jó mély sóhajok, kifújások. Sokat hallottam anno a fájdalmak mögötti csendben egy nyugodt hangon:"mered-megteszed-engeded"? Igen. Érzem és teszem.

Mese vagy...

A kedvenc Kököjszi, Bobojsza CD első részét a magnóval együtt elvitték. Azon a karácsonyon meglátogattuk a barátainkat és úgy elhúzódott a program, hogy náluk is aludtunk. Amikor hazaértünk vígan léptünk be a lakásba és először fel sem tűnt, hogy valami nincs a helyén. Ám a gyerekek kikiáltottak a szobájukból, hogy: "Anyaaaa, nincs itt a magnóóónk!"- és akkor vettük észre, hogy a nappaliból pedig hiányzik a tv. Hipp-hopp összeállt a kép: betörtek hozzánk. Sietősen átnéztük az egész lakást, és szerencsére azt láttuk, hogy más nem hiányzik.

Szóltunk a főbérlőnek, hívtuk a rendőrséget, és ahogy az akkor 5éves lánykánk követte az eseményeket, egyszer csak azt kérdezte:"Anya, akkor nekünk most már örökre csendben kell élnünk?" Megnyugtattam, hogy nem. A szokásos körök után, rendes  időben, a gyerkőcök ágya mellé helyezkedtem és jött a kérés: "Akkor mondjál fejből mesét anya." Ez azt jelentette, hogy ami azon a napon történt velünk, szépen beleszőttem egy mesébe. Amikor befejeztem szóba kerültek azok az emberek is, akik benn jártak a szobájukban, és az is, hogy vajon hol lehetnek most a holmijaink.

Válogatás...

"Azzal azonosulsz, ami számodra megteremti a biztonságot. Bármi legyen is az, hiszel benne, hogy egy teveled. Biztonságodat az igazságban van, nem pedig a hazugságokban keresendő. A szeretettől leszel biztonságban. A félelem nem létezik. Azonosulj a szeretettel, és biztonságban vagy. Azonosulj a szeretettel, és hazaérkeztél. Azonosulj a szeretettel, és találd meg Önvalód." (A csodák tanítása)

Azt szeretném a következő évemben, hogy mindazt az örömet és biztonságot, amit belül érzek, továbbra is a szeretetre és az örömre fókuszálva, 1re szélesebb körben kiterjeszthessem. Minden nap a szeretettel kívánok azonosulni. Még nem látom tisztán a következő lépéseket, de nincs kétségem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

Az elmúlt napokban átfésültem, hogy éppen most vajon milyen érzések, helyzetek okoznak bennem bizonytalanságot. Ahogy teltek a napok, mindig ránéztem arra, amit a történések elém hoztak. Nem agyaltam róluk. Így újra alkalmam nyílt, hogy a megbocsájtás erejével és energiájával szélnek eresszem a beteljesült örömteli életem útjában álló elavult hitrendszereimet, és gondolataimat. Nekem ez a vesszőparipám. Kértem a helyükre feltétel nélküli szeretetet, és az elemzések helyett, jó mélyeket lélegezve, kifújtam a régit, és belélegeztem az újat. Készülök a télre, hogy válogatott vetőmagok kerüljenek a "földembe".

Közben a főszerepben változatlanul a LASSAN-LASSAN maradt. Azt is kértem, hogy a félelem mindenféle formája tisztuljon ki a szívemből - lehet az sajnálat, irigység, féltékenység, türelmetlenség, segíteni akarás, kapkodás, harag, versengés, kishitűség, büszkeség vagy gőg. Azok is, amiről látszólag tudomásom sincsen. És minden nap hálát adtam, hogy van fedél a fejem felett, hogy egészséges a családom, és sorol6nám. Mindenre, amire csak ránéztem, hálát terítettem. 

Edzés:
Végleg abbahagyom az önostorozást. Sőt! Megnyílok, és elfogadom az isteni vezetést és támogatást. Elfogadom az áldásokat és a csodákat. Minden változással kapcsolatos félelmemet átadok a Szentléleknek, így könnyebb az átmenet. Az új életem kibontakozásában élvezem az élet bőségét a szívemben. Ez a kulcsa a gazdagabb és boldogabb jövőhöz.

Örömteli életet kívánok és teremtek.
Csajági Ildikó
örömtréner

Illusztáció: net

Az otthon csendje...

Egyik alkalommal, arra a kérdésre, hogy mit chinálok ezt válaszoltam:"Itt ülök a törökszentmiklósi zen kolostor kertjében és figyelem az eső-békákat, ahogy pattognak a fűben." Erre a túl oldalról jött a kérdés:"Tényleg? Mikor épült ott a kolostor, nem is hallottam még róla?" Először nem tudatosodott bennem, hogy mit is feltételez a kérdező, és a közel 100 éves vert falú házikónkról kezdtem mesélni neki, amikor leesett nálam a tantusz, és nagyon jót nevettem. "Jaaaa, hogy te azt hitted, hogy itt létezik egy zen kolostor? Én a szüleim házáról beszélek."

Amikor 2011-ben hazaköltöztem a szüleimhez, olyan volt számomra, mintha egy kolostor falai közé vonultam volna vissza az addigi életemből. Csendesen lehettem magamban, miközben körülöttem mindenki tette a dolgát. Nyugodtan ülhettem reggeltől sötétedésig az eresz alatt, és nézhettem az esőt, hallgat6tam, ahogy kopognak az esőcseppek a cserepeken. Senkit nem hívtam, senkit nem kerestem telefonom, de ha megcsörrent a telefonom, akkor minden kedves barátommal kedélyesen elcseveghettem. Gyógyultam.

A barátaim között ez szálló ige lett. "Naaa, indulsz a zen-kolostorba?" A minap, ahogy vonatoztam haza, azon merengtem, hogy tényleg mennyire illik nekem azóta is ez a kifejezés a kis házunkra. Keresgélni kezdtem, hogy mit írnak a kolostor szóról az értelmező felületek, és ezeken akadt fenn a tekintetem:a kolostor inkább csak a szerzetesek szállásépülete; olyan, összetartozó épületcsoport, amelyben valamely szerzetesrend tagjai állandóan együtt élnek; épületet jelöl, amely a szerzetesi élet vitelére az egyházjog szerint alkalmas...és elgondolkodtam.

Vajon ki mért is él vagy élt kolostorban? Például lehet, hogy valaki elvonult oda, a rohanó világ elől, vagy bevonult egy konkrét időre, egy konkrét céllal. Lehet, hogy ez a hivatása, lehet látogatóba ment vagy megy manapság, blablabla. Ha belépek egy templomba, egy kolostorba, akkor természetes számomra, hogy elcsendesedem, hogy bizonyos szabályokat betartok. Amikor azt érzem, hogy jó lenne kifújni a 7köznapi gondolatokat, akkor vannak kedves helyeim, ahová rendszeresen beülök. Szeretek olykor-olykor meglátogatni egy-egy templomot, kápolnát. És gyakorlom ezt magamon belül megteremteni. Így bárhová megyek a "kolostorom" velem van, hisz bennem van.

Játsszatok...

Mindig találok olyan gondolatokat, érzéseket, könyveket, embereket, amik és akik emlékeztetnek arra, hogy önszántamból és nem büntetésből jöttem a földi létbe. Pontosan ebbe az ellentmondásokkal teli világba vágytam. Alig vártam, hogy a saját nézőpontomból gyűjtsek élményeket, információkat a Lényem fizikai 6árok között lüktető részéről. Ezekkel is tágítva a 6ártalanságot, ami mindenhol és mindenkor körül ölel. Ugye hihetetlen, hogy játszani jöttünk és nem szenvedni, csatázni vagy betegeskedni. És önszántamból maradtam életben a gyógyít6atlan betegségből is. Olykor olyan hévvel tudom magam beleélni egy-egy szerepbe, hogy képes vagyok megfeledkezni a játék lényegéről: mindenhol és mindenkor ÉREZZEM magad jóóóóól, a bőrömben.

Minden vágyam és törekvésem mögött az a kívánchi kislány munkálkodik, aki a lelkében mindig tudja, hogy honnan jött. S amikor elsodorják a külsőségek, a "csak-most-csak-neked" félelmei, akkor ölbe veszem - magam - és megnyugtatom: "Nincsen semmi baj! Minden rendben van. Minden REND benned van. Minden vár6." Mert az isteni időzítés olyan nagy objektívvel rendelkezik, amit az én legtágabb részem sem képes átlátni. Jobb, ha rábízom magam arra, aki valójában megalkotott. És ez  a gondolat mindig megnyugtat. "Atyám, ma csak a Te Hangodra figyelek. A legmélyebb csendben jövök el Tehozzád, hogy meghalljam a Hangodat, és megértsem Igédet." (Részlet: A csodák tanítása, 254. lecke - Sarkadi Kriszta fordítása)

Csend-benn...

Amikor belegondolok abba, hogy volt olyan időszaka az életemnek, hogy futottam egyik helyről a másikra, ugrottam egyik szerepből a másikba, egyáltalán nem csodálom, hogy az immunrendszerem felmondta a szolgálatot. Észre sem vettem, hogy közben jómagam mellett is elfutottam. Az időbeosztás zsonglőre voltam, és imádtam úgy összehangolni a programjaimat, hogy minél több találkozás férjen bele 24 órába. Egy fiatal szervezetnek látszólag nem is gond a pörgés. Látszólag. Ha szokássá merevedik ez a működés, akkor később már komoly akadályok születhetnek belőlük. Sőt! Olyan elvárás hegyekké épülnek, amelyeket, ha 100 életem lenne, sem lennék képes teljesíteni. Ezért kérem az örömteli helyreigazításokat lépten-nyomon.

Ma már nem erre áhítozom. Nem a találkozók mennyiségére törexem, hanem a tartalmas együttlétekre vágyom. A munkában és magánéletben egyaránt. Figyelem a testem finom rezdüléseit, mert mint egy érzékeny műszer azonnal jelez, ha olyan helyzetbe vagyok, ahol nem érzem jól magam a bőrömben vagy rágörcsölök valamire. Mert persze ilyen is akad még. No és szülőként azt látni, hogy a növekvő gyerekeim milyen tempóban élik az életüket, soxor ijesztő. Az is a tudatos munka fontos része nálam, hogy továbbra se korlátozzam őket, hanem egy semleges bázis legyek.

Ajtók...

"Ha Isten becsuk egy ajtót, valahol máshol kinyit egy ablakot."- régi mondás, hogy kitől is ered, már igazán nem is találtam. De nem is az a lényeg, hanem az, hogy ez a gondolat mindig átsegített a változásokon. Úgy foglaltam magamnak össze az új korszakom, hogy azt kívánom integrálni az életem minden területén, ami mentén meggyógyult a testem. Persze az elmém és a szellemem is - bár minden gyógyul tovább minden nap. Minden, amit használtam a felépülésemre, azokat most mind átír6om a munkára, a párkapcsolatra, a családra, és a többi  területre. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen zárulnak be ajtók, elköszönök helyzetektől, eszközöktől, kapcsolatoktól, és már egyre kevésbé ijeszt meg ez az átalakulás.

IGAZodik...

Kedves Régi Életem!

Sajnálom. Kérlek bocsáss meg. Mindent köszönök és nagyon szeretlek, de inkább hagyom, hogy tovább formálódjon az Örömteli és Felszabadult Életem. Nem tudom elhessegetni a gondolatot. Újra és újra visszatér, hogy: vál-toz-tass. Próbáltam elchitítani, de olyan hangos lett bennem az érzés, hogy "másra-vágyom", hogy úgy érzem, itt az idő egy újabb átalakulásra.

Tudom, hogy ez így felfog6atlan számodra. Hiszen látszólag minden rendben van. Tudom, hogy semmi értelme hiányokra, holmi kacagásokra, csendes heverészésekre hivatkozva felrúgni egy látszólag jól funkcionáló rendszert. Arra lettem figyelmes, hogy a működtetés közben elszivárog az öröm és a kacagás. Sőt! Félelem, szorongás és versengés ólálkodik körülöttem. Amikor ezt felfedeztem, igyekeztem kicserélni az "elemeimet". Mitöbb, sokkal jobban érzem magam, mint valaha. Elevenebb lettem. Új lendületet kaptam.

Interjú...

Amikor a mindennapok szorításai, a vállalások, a körülmények, a határidők mindent elkövetnek, hogy elhitessék velünk, azt, hogy nincs egy nyugodt percünk sem, akkor emlékezzünk EGYÜTT arra, hogy az ÖRÖMÉRT JÖTTÜNK ÉS VAGYUNK ITT.

Jómagamat ettől semmi és senki nem tud eltántorítani. Mert figyelek. Figyelem a légzésemet, a lépésemet, a szavaimat, és igyexem, hogy ne mások riadalma emlékeztessen: hangos, gyors, bántó vagyok. Mégis van, hogy kibillenek. Sebaj! A leg1szerűbben mély sóhajokkal derűsebb vizekre evezek.

Mára már a fogaimat is sem kell odavicsorítom, és farkasszemet sem kell mereszteni - maximum a csodálkozástól - ha egy-egy helyzet váratlan fordulatot hoz. A gyógyulásom váratlan fordulatait és tanulságait kívánom az életem minden területén érvényesíteni. A "mi-van-ma" volt a központi támaszom a gondolataim tisztogatásában. A mai nap pl. többen is megtaláltak, hogy tudnék-e segíteni, hogyan vagyok jól egy gyógyít6atlannak diagnosztizált betegséggel a hátam mögött.

Ilyenkor mindig örömmel ajánlom a Domján László által készült interjúmat, ami összefoglalja a polymyositis és dermatomyositis keverékéből született kimerítő és sikeresen végződő tortúrámat. Alább találod a linket, ha még nem láttad volna. Ha igen, akkor lehet eszedbe jut valaki, akinek továbbküldheted.

Kattints a nevemre és már indul is a mese: Csajági Ildikó

Kívül-belül...

Amikor belül változások indulnak, akkor az kívül is bemozdítja a teret. Konkrétan is. A nagy lomtalanítási lendületben kikerültek a régi elfeledett holmik. Új gazdára leltek a gyerekkori bútorok  és könyvek. Megint átsuhan egy gondolat: "hmmm-de-jóó-lenne-egy-műterem". És egyre csak sorjáznak a "de-jó-lennék". Olyasmi ez, mint amikor azt érzem, hogy szomjas vagyok. Így jelez a szervezet, hogy hiányzik egy kis folyadék, és minél tovább húzom az időt, annál feszítőbb lesz az érzés, hogy HOL1POHÁRVÍÍÍZ!!! A változás számomra olyan, mint egy pohár víz. Van/volt, hogy felkínálja/ta az Élet, és legyintettem: Köszi, most nem kérem. Aztán kiderült, hogy biza' észre sem vettem, hogy már mióta "nem ittam". Manapság kívánchian figyelem a változtatás lehetőségeit, és azt is, hogy milyen ajándékot rejteget magában.