Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér - tartja a közmondás, és ez a családunkban mindig ott lengett a levegőben. És egy meditáció alkalmával azt a képet fedeztem fel, hogy ott kuporgok a gyerekkori takaróm alatt, és akármilyen kichire is húzom össze magam, valamelyik részem mindig kilógott alóla. Az adta a feloldást, hogy egy másik takarót kértem. Elég beszédes élmény volt számomra, hogy mennyire ragaszkodtam olyan mintákhoz, amit biza' kinőttem, és hányszor fogtam magam vissza csupán azért, hogy ne okozzak másokban feszültséget, ne lógjak ki. Persze visszatekintve hálás szívvel gondolok vissza minden helyzetre, mert az ön-elfogadásomnak ezek fontos állomásai voltak.
Azt szoktam mondani, hogy számomra a nyújtózkodás a legalapvetőbb jóga gyakorlatommá vált. Ugyanis volt olyan szakasza az autoimmun betegségemnek, hogy nyújtózkodni sem tudtam, annyi fájdalom volt a testemben. Emléxem, ahogy reggelente szinte automatikusan próbáltam bemozgatni a porcikáimat, és azzal kellett szembesülnöm, hogy nem megy. Mégsem hagytam abba a kísérletezést, hanem nap, mint nap megpróbáltam. Aztán lassan-lassan elindult a változás. Sőt! Egyik reggel egy jóízű kinyúlással jelezte a testem: itt vagyok. Azóta is az első sóhajommal a hálámnak ajánlom : Dejóóóó, hogy itt vagyok!
