Egy sólyom csodás meséje…

Már 3 éve is van, hogy ez a mese egy hajnalon formálódni kezdett bennem. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, 1szer csak  papírra kerültek a sorok. Most örömmel megosztom azokkal, akik eddig még nem ismerték volna. Örömteli szórakozást kívánok hozzá. Íme:

Egyszer volt, hol nem volt...

...az Óperenciás tengereken innen és az elménken túl, élt egy sólyom pár. Éppen egy üres fészket kerestek – mert szokásaikban az építkezés nem szerepelt. Így amikor észrevettek egy elhagyatott helyet, az árnyas fák védelmében, egy csendes fa ágán, megszemlélték és beköltöztek. Pár nap múlva, már ott lapultak a friss tojások a fészek aljában.

 Ahogy az lenni szokott ilyenkor, a sólyom mama kényelmesen elhelyezkedett az új otthonukban, hogy életre melegítse a fiókáikat, a sólyom papa pedig rendszeresen ellátta őt élelemmel. Éppen, amikor eljött az ideje a tojásokból kibújásnak, halk kopogásokkal megjelent öt kis sárga csőr. Kezdtek kikelni a fiókák.

Egyik lassabban, másik gyorsabban, de mindenki a maga tempójában bontogatta le magáról a tojás héját. Megmagyaráz6atlan csodája ez is az AnyaTermészetnek, ahogyan a fiókák kihámozzák magukat a tojásból. Ki szólt nekik, és mikor, hogy mit chináljanak? Felfog6atlan, hogy honnan tudták mit kell tenniük - és mégsem az. Ahogyan itt volt az idő, megérezték. Kibontogatták magukat, kikeltek.

És az idő gyorsan szállt – mivel madár családról van szó ugyebááár, hogy haladna másképpen :) Először pihésedtek a fiókák, aztán meg levedlették a pihetollaikat, és egészen kezdtek hasonlítani a mamájukra meg a papájukra. Napról-napra többet fészkelődtek – mi mást tennének, az evésen túl egy fészekben :) - mozgolódtak, mert a hely egyre kisebb lett már a növekedő család számára. Serenity, a család zabolátlan lánya így mesélte el nékem a történet hátralévő részét:

„Gézengúz csapat voltunk mi a testvéreimmel. Mindig történt velünk valami érdekes. Bár a szüleink nem így nevezték. Nem győztek bennünket chitítani. Egyik nap is, addig-addig iceregtünk-ficeregtünk, amíg, épp az evéshez nyújtogattuk a nyakunkat, amikor is Fesztáv, a legerősebb bátyám kiesett a fészekből. Lett nagy riadalom a szüleinknél! Mi persze semmit nem értettünk az egészből. Dühöngtünk is, hogy a bátyánkkal már megint kivételeznek! Körülötte röpködtek és hevesen csapkodtak a szárnyaikkal, és közben a pernahajder csak zuhant, csak zuhant, mint egy homokzsák. Még élvezte is, mert ez egy teljesen új élmény volt számára, egy újabb játék, és nem is értette, hogy eddig ez, hogy nem jutott eszébe.

Nagy puffanással ért földet. Szerencsére – mint utólag megtudtuk - a teli pocakja és a dús tollazata megmentette az életét. Persze erről nekünk, akkor még fogalmunk sem volt – azt gondoltuk, hogy van egy új játék, amiről azt sem tudtuk, hogy a vége fájdalmas. Vártuk, hogy hipp-hopp, visszakerül mellénk. De Fesztáv teste nem mozdult. Csak feküdt. A szüleink egyre lármásabban és izgatottabban köröztek fölötte, és Fesztáv, velünk együtt kezdte felfogni, hogy ez egy kellemetlen dolog. Azt mesélte este, hogy szerette volna azt tenni, amit lát: röpködni. De biza’ fogalma sem volt arról, hogy ezt hogyan tegye - amikor hírtelen emelkedni kezdet. A következő pillanatban megint a fészek védelmében figyelhetett minket. Valami furcsaság felemelte – a szüleink szerint egy ember vette a kezébe – és visszahelyezte őt oda, ahonnan kiszédült.

Eljött az este és komoly beszélgetésben lett részünk. Azzal merültünk álomba, hogy másnap mindenkinek ki kell szédülni a fészekből, csak előtte lesznek tanulni valóink. Tanulni? Ez megint mi? – tanakodtunk a testvéreinkkel, de mielőtt belemerülhettünk volna, a mama melegében álomba szenderültünk.

Eljött a nagy nap. Közös mozgás. Kövesd a mamát! A papa ma is vadászni ment, amire, - ahogy ő mondta - majd később tanít minket. A közeli ágra átugrani a fészekből – izgalmas.  Egymás után ismételgettük – ki-be, oda-vissza. Nagyon jóóó móka volt! A cselt, csak később fedeztük fel, hogy a mamánk egyre messzebb lévő ágakra ugrott, és néha az általa szárnynak nevezett tagjait is meglibbentette. Jól elfáradtunk estére, és nagy lármával, boldogan meséltünk az élményeinkről a  zsákmányokkal felpakolt papánknak. Akkor volt pillanatnyi csend, amikor valami kajával teletömték a szánkat. Bár valaki mindig chiripelt. Emléxem, hogy milyen elégedetten néztek rajtunk végig.

Aztán egyik nap az ugrálásoknak vége lett, és el kezdtünk repülni tanulni.  Amikor reggel ezt közölte a mamánk, az esélytelenek nyugalmával sorakoztunk a fészek szélén, mert fogalmunk sem volt róla, hogy mit jelent. Aztán megmutatta. Nem tűnt bonyolultnak. Azt a két szárnynak nevezett testrészünket kell fel-le mozgatni, a lábunk csak lóg repülés közben, a többi meg majd lesz valahogy.

Belekezdtünk. Amikor rám került a sor, akkor éreztem csak meg, hogy az elrugaszkodás csak hagggyááán, de aztán az a SEMMI, na aaaazzz, a valami! Addig azt hittem, hogy a fészekben vagyok biztonságban, de amikor ott a repülést imitáltam – azaz csapkodtam a szárnyaimmal fel és le – néha megéreztem valamit.  Na, az volt a SEMMI. Nehéz szavakba önteni, próbáljátok ki!!! Mély levegő, elrugaszkodás, és vitorlázás kiterjesztett szárnyakkal - fantasztikus öröm. Szívrepesztő!

Elrugaszkodni és ugrás a SEMMIbeeee!!! Egyszerre volt vicces és mulatságos, izgalmas és rémisztő. Főleg, amikor a kelekótya tesóim össze-vissza cikáztak körülöttem és a SEMMIben dobálóztam, mert elveszítettem az egyensúlyomat. Szerencsére ez a szárny dolog nagyon jó találmány és hamar ráéreztem az ízére: csak légzés, szárnyalás és a SEMMI megtart. Zseniális!  Nem tudom ki találta ki, de nagyon hálás vagyok azóta is a testem minden részletéért!

Hosszú lenne a sora annak, mire minden napunkat elmesélném, ahogyan a pihéinktől eljutottunk az önálló vadászatainkig. Sok örömmel, meglepetéssel és még annál is több felfedezéssel és tapasztalattal lettünk gazdagabbak. A kétségbeesések is elő-elő jöttek, ám a testvéri összetartás, a nevetések, a szüleink biztatásai, mindig megadták az újabb lendületet. Újra és újra szárnyra keltünk.  

És eljött az ideje, hogy elbúcsúzzunk a családtól. Volt egy kedvenc családi sziklánk, közel a fészkünkhöz, ahonnan régen az első önálló szárnycsapásainkat is megtettük. Ide gyülekeztünk. Egyesével repültünk ki. Mindenki mélyen a szüleink szemébe nézett, mielőtt elindult. Minden hálánk benne volt ezekben a pillantásokban. Egyszerre nevettünk és sírtunk, ahogy a testvéreinkkel egymástól is búcsút vettünk. Tudtuk, hogy itt mindig összebúj6unk, ha úgy hozza az élet. Egymás mellé álltunk a fészek szélére, mélyet szippantottunk a friss hajnali levegőből, és rábíztuk magunkat a SEMMIre. Éppen úgy, ahogy láttuk és éreztük eddig is. Persze Fesztáv indult elsőnek. Több közös kört rajzoltunk a szárnyainkkal a harmatos térbe, majd mindenki a saját irányába fordította a csőrét és szétrebbentünk a szélrózsa minden irányába.

Hálával telt szívvel szelem azóta is az eget, és örömmel térek haza a magam fészkébe. Tudom a dolgom, és boldogan adom tovább. Emléxem a kezdetekre és örömmel tölt el a SEMMI felemelő biztonsága. Hálás szívvel adom tovább a tapasztalataimat a saját fiókáimnak, és mindig elmosolyodom, amikor a testvéreimmel eltöltött időkre gondolok.

Merjetek a fészek szélére lépni, ugrani és kövessétek a körülöttetek repülőket. Igaz, hogy helyettetek nem tud csapkodni a szárnyával és landolni sem a lábával a mellettetek szárnyaló, de ha bátran odaadjátok magatokat a SEMMInek, akkor Ő megtart, és közben mindenre lesz időtök a magatok tempójában. Csodálatos érzés így élni. Visszatekintve, a szüleim fészkében sem éreztem olyan biztonságban magam, mint amikor kitárom a szárnyaimat és ráfexem a szelek szárnyára. Mindig a legjobb helyre visz ez az érzés. Szárnyra fel, irány az örömteli végtelenbeee és tovább. Aki nem hiszi, szálljon utánunk.
Itt a vége, fuss el véle kerek égbolt közepéééébeee, és azon is túl.

Így zárta a beszámolóját Serenity. 

…és…

A mesének nincs vége. Sőt! Folytatódik az újabb mese azokkal, akik kedvet kaptak, hogy akár személyes konzultáció formájában találkozzanak velem. Az alábbi linken átolvas6játok, hogy milyen lehetőségek közül választ6tok: http://www.dzsojlajf.hu/p/p.htm. A SZER-VÍZ felirat alatt mindent megtaláltok. 

Gyakorlat:

Rábízom magam az élet áramlataira. Minden napon hálát adok, hogy szabadon szárnyalok. Bárhol járok, magamat és másokat is felvidítok. Minden ajándékot elfogadok.

Az öröm legyen veletek!

Szeretettel és jókedvvel fogadlak:

Csajági Ildikó

Ildikó…vagy ahogy emléxel vagy hallottál rólam, tőlem, felőlem :)