Kegyelmi állapotban...

"Könnyű neked" - ezt a mondatot nagyon soxor hallottam az eddigi életem során. Mindig azt válaszoltam rá, hogy "igen, tényleg". De nem mindig gondoltam így a szívem mélyén. 

"Könnyű neked, mert Te mindent olyan egyszerűen fogsz fel" - igen, és közben mégis olyan bonyolult mintákat tudtam magamban és magam köré rajzolni, hogy néha alig tudtam magam kibogozni belőle.

Lehet, hogy másokhoz képest könnyűnek tűnt, de magamhoz képest jól meg tudtam cifrázni a semmit :) Az önbizalom hiányt és a tökéletes mániát a végsőkig fokoztam: a Jóistennek is meg akartam felelni. Nem hittem el, hogy pont úgy szeret, ahogy vagyok. Sőt! Azt gondoltam, hogy majd jól meg is büntet. Mindig kerestem a lehetőségeket, hogyan lehetnék önmagamhoz képest jobb és jobb. Ezt a fejlődni vágyást a mai napig élvezem. A kívánchi vagyok és a valódi önmagam feltérképezéséért nem sajnálok sem időt, sem pénzt. Mindenkor és mindenhol JÓ AKARTAM lenni. De mindig ott volt bennem a kétely, ahogy a Kököjszi Bobojsza mesében Andrisban:"Most jó vagyok vagy rossz vagyok? Mert, ha jó vagyok, nem vagyok rossz, és ha rossz vagyok, akkor nem vagyok jó."

Van, hogy megérint az a szomorúság, amit a bennem élő kislány élt át hosszú-hosszú éveken át. Hogy lehettem magammal ilyen kegyetlenül kemény és kíméletlen? A szeretet nevében. Semmi csodálkozni való nincs azon, ahogy az autoimmun betegség csokorba szedte a magam ellen vívott harcaim "képeit". 2010 december 8-án egy rólam készült fotón megláttam a bennem élő és várakozó kislányt. Az ártatlant és bizakodót, és szerelembe estem. Az önValómmal. "Jééé, ez én vagyok?" Az volt benne a csodás, hogy úgy láttam meg magam, ahogy előtte sosem. 

Az az élmény, az a tekintet - amire már annyiszor hivatkoztam, és fogok is - húzott át minden félreértelmezett addigi és utána elkövetkezendő pillanaton. Kapcsolódtam önmagammal, a VALÓDIval. Visszaemlékeztem, hogy biztonságban vagyok. Csak később hallottam belülről, azt a mondatot, hogy "Kegyelmi állapotba kerültél". Ma már - csoda gyakorlóként - azt is tudom, hogy MINDIG IS ABBAN VOLTAM, és mindenki mindig kegyelmi állapotban van. Csak semmi fogalmam nem volt róla, mert a személyiségem épülése-építése közben elfelejtkeztem erről. Elfelejtettem, miközben a sok-sok megoldani akarással, értelmezéssel, a különböző segítő szereppel voltam elfoglalva. "Észrevétlenül" beleragadtam a jó-akarok-lenni-és-mindenkinek-segítek szerepbe. Túl komolyan vettem magam és a "megváltó" szerepet és a magam "nagypéntekén" lemásztam a magam által tákolt keresztemről.

Az a meglepetés ért nem olyan régen, hogy Domján László - az agykontroll magyarországi meghonosítója - interjút készített velem. Az alábbi videóban lát6játok és hall6játok a beszélgetésünket.
Persze amikor először végignéztem, akkor a kekec és kritizálós egóm végig pampogott a háttérben. Szerencsére mostanra erősebb és hangosabb bennem az öröm és a hála, hogy itt lehetek és mesélhetek. Fogadjátok szeretettel. Íme:
 

"A csodáknak nincsenek nehézségi fokai. Az egyik nem "nehezebb" vagy "nagyobb", mint a másik. Mindannyian egyformák." - részlet A csodák tanításából

Gyakorlat:

Szeretem, tisztelem és elfogadom magam. Biztonságban vagyok. Tudom, látom, hallom és érzem, hogy minden helyzetből a lehető legjobb dolgok származnak a magam és mindenki más számára is. A csoda bennem van, mert hajlandó vagyok mindenhol és mindenkor nyugalommal fogadni az élet kihívásait és más nézőpontból ránézni a helyzetemre.

Fotó: Somogyi Lajos