Megengedni...

Azt tapasztalom, hogy a lírai soraim - amelyek még ráadásul vers kinézetüek is - nem annyira népszerűek. Mégis most egy olyan gondolat csokrot mutatok meg, ami még az autoimmun-utcába fordulásom előtt született. (Autoimmun-utca=az autoimmun betegségben eltöltött időm)
Emléxem az ÉRZÉSre magamban, ahogy most írom és újra olvasom és élem a szavakat. Megborzongatott, meg6ott és boldogsággal tölt el, hogy itt vagyok.

A lenti sorok is azt bizonyítják számomra, hogy akkor már szinte mindenféle formában kerestem a rést, hogy végre teljes odaadással legyek. Emléxem, amikor a Zen MesterNőmnek beszámoltam lelkesen arról a döntésemről, hogy 2010-ben a böjtömben az a felajánlásom, hogy elengedjem a személyes történetemet teljesen, mert úgy éreztem, hogy a mintáktól nem érzem, nem látom azt aki valóban vagyok, és hogy nem is önmagam élem. Fogalmam sem volt arról, hogy ezt hogyan kell "chinálni". Rendszeres böjtölőként azt tudtam, hogy a felajánlás témájában nagy átalakulások vár6óak.
Erre a MesterNő a maga szokásos módján mélyen a szemembe nézett és annyit mondott: "Hm, Ildikém...és azt is engedd el, hogy el akarod engedni a személyes életedet.



Íme a kérésem...egy hajnali jegyzet formájában...

Beengedni

megengedni
elengedni.

Beengedni a Szellemet;
egyszerűen, természetesen, könnyedén.

Akkor így megengedem,
hogy ön-azonosan magam legyek,
és aKÉPpen tegyek.

Elengedjek mindent, 
ami nem én vagyok, 
elengedek mindent,
ami a szerepek kelléke.

És aztán...
Hmmm....
a szerepekben 
is önmagam legyek.

2010.11.08.